Kosár
0
0 Ft
Ez is elmúlik egyszer
2024.10.09
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagy király. Birodalma olyan hatalmas volt, hogy lassan már tényleg csak egy király élt a Földön, mindenki más az ő alattvalója volt. Azt gondolnánk, hogy az ilyen gazdagsággal megáldott ember a legboldogabb az ég alatt, de mesénk királya nem érezte így.
Hiába volt a sok kincs, az ezernyi feleség, a "gondtalan" élet ígéretes reménye, a királyt különös betegség gyötörte. Nem testi kínok miatt volt elkeseredve, vagy gyógyíthatatlan kór fertőzte volna meg, hanem lelkét hánykolta különös természete.
Volt reggel mikor úgy ébredt, hogy az öröm mérhetetlen hullámai árasztották el. Szinte önkívületben szaladt ki a palota kertjébe és mindenkit magához ölelt volna, ha lehetősége lett volna rá. Dalolt, énekel, megállás nélkül beszélt, még a legszomorúbb embert is képes volt mosolyra deríteni. Az udvari nép szerette, mikor ilyen volt a király, de gyakran tartottak attól is, hogy végtelennek tűnő örömmámorában kárt tesz önmagában, annyira meggondolatlanul viselkedett.
Aztán eljött az este és a másnap, mintha csak valami gonosz varázslat történt volna az éjszaka során, a királynak tovatűnt a felhőtlen boldogsága, könnyes szemekkel ébredt és szívét ismeretlen bánat és szomorúság öntötte el. Bármire nézett, mindentől sírásra fakadt, bármit mondtak neki keserűség lett úrrá rajta.
Szenvedett a király a végtelen boldogság és a feneketlen bánat gyötrelmei között. Amikor épp nem volt sem ilyen és sem olyan a hangulata, harag és düh fogta el elátkozott sorsa miatt. Miért nem lehet olyan ő is, mint a többi egyszerű ember? Egyszerűen bánatos és egyszerűen boldog.
Orvosokat hivatott a világ minden szegletéből, hogy gyógyírt találjanak betegségére. Jöttek is a kuruzslók, a tudós orvosok százával, de a király bajára semmi sem hatott. Nem volt pirula, gyógynövény vagy forrásvíz, ami orvosolta volna a király lelkét emésztő betegséget. Szerencséjük volt a próbálkozóknak, hogy a király éppen a boldogság mámorában úszott, mert ha a haragos pillatanában jönnek gyógyítani, akkor biztosan mindenki a fejét vesztette volna.
Aztán mikor elment az utolsó orvos is, a király megint a bánat feneketlen kútjába zuhant. Ült a trónján a karfára támaszkodva és csak bámult üveges szemmel maga elé.
Egyszer csak szél libbentette meg a terem égig érő függönyét és a hatalmas ajtón egy ősz szakállas öregember lépett be. Lassan a király elé sétált, árnyékot nem vetett a márvány kövezeten.
- Uram királyom, életemet kezedbe ajánlom! Jöttem, hogy meggyógyítsalak!
A király meg sem mozdult, tovább támasztotta bánatos fejét a trón karfáján és csak a szemét emelte a váratlan vendégre.
Az ősz öreg, fellépdelt a lépcsőn és kinyújtotta a kezét a király felé. Tenyerében egy gyűrű volt. A király felült a trónon, elvette az ékszert az öreg kinyújtott kezéből és az ujjára húzta. Pont illett rá. Halvány mosoly jelent meg a király arcán, ahogy a gyűrűt forgatta és örökre meggyógyult.
A gyűrűn egy vésett felirat volt olvasható: Ez is elmúlik egyszer.
A bipoláris zavar (bipolar disorder (BD)) - úgy is ismert, mint mániás depresszió (manic depression (MD)) - pszichiátriai kórkép, utalva a mánia (vagy hipománia, vagy kevert fázis) és a klinikai depresszió (depressziós, vagy egykedvű/levert hangulat) váltakozásaira, egy hosszabb időtartamon keresztül.
Az egészséges átlagemberek által időnként tapasztalható feldobott jókedvvel, és levert hangulattal szemben egy bipoláris zavarban szenvedő beteg rendkívül szélsőséges hangulatingadozásokon megy keresztül, melyek akár hónapokig is eltarthatnak.
A legtöbb páciens már tizenéves kora vége felé mutatja a betegség egyes tüneteit. Ezeket a panaszokat gyakran pubertáskori zavaroknak tudják be. Nem ritka, hogy a helyes diagnózis felállítására akár 8 évet is várni kell, ami általában a 25 - 40 éves kor között történik meg.
A bipoláris zavar a teljes népesség kb. 1%-át érinti, így egyes becslések szerint Magyarországon 100 ezren, az Amerikai Egyesült Államokban mintegy 3 millióan.
Forrás - Wikipédia
Kiegészítés
Több dolog is felmerült bennem. Az első az, hogy bár az örökkévalóság szempontjából minden elmúlik egyszer, de az ember, ha önmaga életére tekint a születése és végzete közötti időben, akkor bizony vannak olyan dolgok, amik ezen az időintervallumon belül nem múlnak el.
Elmúlik-e a gyermekét elvesztett édesanya bánata még a saját életében? Elmúlik-e a "beteg" gyermekét nevelő szülő mindennapos szívszorítása? Elmúlik-e a halálos beteg ember fájdalma, hogy ő még élni akart?
Nehéz kérdések.
Életük végén biztosan, de ők nem ezt szeretnék, nem ezt szerették volna. Nem nyújt túl sok vigaszt az a perspektíva, hogy valami majd életük végével múlik csak el.
Véleményem szerint a Varázs gyűrű gondolati ereje inkább a remény és a hit. A pillanat változásának a reménye. Hit abban, hogy, ami rossz, az idővel jobbá is válhat és természetesen, ha valami mérhetetlenül jó, akkor az éber figyelmeztetés, hogy vigyázz, fogadd alázattal, kegyként a mértéktelen "jót", mert nem tart örökké.
A legnagyobb varázslat mégis azokban az emberekben zajlik, akik az életre szóló bánatukat mosollyal az arcukon viselik. Őszintén tudják a mindennapi életükben, sorsuk tragédiájában is a jót meglátni és erővel, méltósággal, türelemmel viselni.
Ők azok, akik szívükben viselik a varázs gyűrűt.
