Wim Wenders - Tökéletes napok

Wim Wenders - Tökéletes napok (filmkritika, vigyázat spoiler)

Nem Japán előtt láttam a filmet, így elfogult vagyok. Sokan mondták, hogy még az utazás előtt nézzem meg a "Tökéletes napokat", de szerintem ez így volt jó. Elfogult vagyok, mivel még mindig japán hatása alatt állok, de csak annyit tudok mondani, ahogy sokan már olvashatták a blogbejegyzéseimben, hogy "erről van szó". Erről "beszéltem".

Ha nagyon profán akarok lenni, akkor annyit írnék, hogy most már tudom, hogy miért olyan makulátlanul tiszták a tokiói, a japán vécék. ... de ugye nem egészen erről van szó.

Pontosan erre jártam az első tokiói estémen, amerre a film játszódik. Pontosan erre. A szállásunktól 4 km-re volt a Tokyo Skytree és én addig kavarogtam az éjszakában, amíg elértem a Skytree alá, és mivel annyit fényképeztem és videóztam, hogy még a powerbankom is lemerült, "fejből" kellett Tokióban visszatalálnom 4 km-es távolságból a szálláshoz. 

Egy misztikus éjszaka volt. A kicsi zegzugos utcák, mindenhol apró kocsmák, ivók pislákoló, hívogató, hangulatos fényei. Itt-ott öreg néni bottal poroszkál. Szerelmesek suhannak el kézenfogva az árnyékok között. Szétnyílnak a házak és lámpásokkal teli parkban találom magam egy csendes zen pagoda szentélyénél. A parkban gyerekek játszanak az őszi estében. A padokon halkan beszélgető emberek ülnek. 

Metropolisz, mégis csend ... .Metropolisz, mégis nyugalom.

(spoiler) Ha megfigyelitek, a filmben nagy hangsúly van ezen a "csenden". Mindig a sepergetés hangja ébreszti fel Hirajamát. Ott él a megapolisz szimbóluma alatt és mégis sepergetésre ébred. Nem szirénára, nem a forgalom zúgására, nem kiabálásra, hanem sepregetésre. A vágóképen akkor jelenik meg mindig a Skytree, amikor a rendező, a lassan már nyugalomba alvó nézőt fel akarja ébreszteni, hogy "amúgy továbbra is a világ egyik legnagyobb metropoliszának a közepén vagyunk". 

Ez a sintó, ez a zen, ez a buddhizmus. 

A mindent átjáró lassúság, a mindent átjáró csend és nyugalom.

A szertartásos ritmus, ahogy minden napja az ébredéssel kezdve áthatja Hirajama életét. ... és a "japán" ember nem érez benne monotonitást. Hibá ismétlődő, hiába monoton, minden pillanatát élvezi, minden pillanatában a jelenben van, minden pillanatában megtalálja a szépet.... 

... csak ugye a fiatalság. Csak ugye a fiatalság, a régi változása.

Behozzák a "zajt", beszüremkednek a ritmusba. ... de ez sem probléma egy sintoista számára. 

Alaptétel: Minek bonyolítani az életet magunktól, ha az úgyis bonyolulttá válik időnként magától. Miért ne éljek nyugalomban addig, amíg lehet, úgyis "belepiszkít" mindig valami, ami rajtam kívül áll. Egy olasz filmben már kiborulna a nagybácsi, ha váratlanul hozzáköltöze az unokahúga. A japán ember megöleli az unokahúgát és befekszik a mosogató alá. ... és amikor a fiatal is megérzi a harmóniát a múló japán "zenben", akkor ellopja az idős ember magnókazettáját vagy elmegy vele "vécét pucolni", mert vonzó ez a nyugalom.

"Ez a folyó az óceánba tart? - kérdezi a lány a hídon a nagybácsit. 

- Igen. - válaszol Hirajama. 

- Akkor elmegyünk majd oda valamikor? 

 - Igen.

- Mikor?- kérdez a lány

- Valamikor.

- Az mikor van?-

- A most, most van. A valamikor, valamikor. ... de most, most van."

... ne beszéljünk a valamikorról, mikor a most most van. 

A film egyik csúcspontja. Még ha filozófikus és kissé elvont és egyszerű is, de ez japán: a most.... 

... és a most hatalma elural és elvarázsol mindent, főleg azt az európait, aki egyfolytában a múltban és a jövőben él, mert ahogy Hamvas Béla mondja:

"Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük – holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük, azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet. Az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietségbe és gondba vagyunk beleágyazva. Semmi sem elégít ki, semmi nem nyugtat meg, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom. A valódi lét kell, valódi emberek akarunk lenni. Az emberi szív saját képétől megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és várandós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idők óta, megmérhetetlen kínnal és megrendítő állhatatossággal."

Erről szól a film!

Van egy kultúra világunkban, ami nem terhes, nem várandós önmagával szemben. 

"A most most van, a valamikor valamikor"

Felejtsük el a valamikort!

A most, csak most van. Soha többé. Ez Japán.

Köszönöm, hogy elolvastátok.

Fehér Péter